Isten és mi

Gondoltam lehetne egy ilyen topic is.. ide írhatnánk klassz kisebb - nagyobb élményeinket Istennel....hogy ne vesszen el a sok duma között s vissza lehessen olvasni..

Szal jöhetnek a bizonyságok, átélések,köszönet,hálaadás... stb.


Meséljetek!

Jó ötlet!

Támogatom!

"Az ÚR, az én Uram ad nekem erőt, olyanná teszi lábamat, mint a szarvasoké, és magaslatokon enged járni engem." (Hab. 3:19) "Az Úr kegyelmét kínálja, hogy a kötelesség legnehezebb ösvényein is megcsúszás nélkül járhassunk. Lábunkat alkalmassá teszi a sziklás úton való járáshoz, úgyhogy otthonosan mozgunk ott is, ahol Isten nélkül elvesznénk." (Spurgeon)

Sziasztok!

Arra gondoltam, hogy ma megosztok veletek néhány Igét. Számomra ezek a utóbbi hetekben nagyon sokat jelentenek, és ők tartanak életben.

Remélem nektek is jó lesz:

"Tudjuk pedig, hogy aoknak, akik Istent seretik, minden össedolgoik a javukra, miután a Isten előzetes terve szerint való lifejlődésre hívattak el.
Mert akiket eleve felismert, aokat a többiektől eleve különválastotta, hogy ugyanat a alakot viseljék, amelyet a ő Fia, hogy így Isten Fia sok testvér köött a elsősülött legyen. Akiket pedig eleve különválasztott, aokat el is hívta, akiket elhívott, aokat igasáűgosaká tette, akiket igaságosakká tett, azokat meg is dicsőítette.
Mit is fűhetünk még ezekhez?
Ha Isten értünk, ki tehet ellenünk?
Aki saját Fiát nem kímélte, hanem érettünk, mindnyájunkért odaadta, hogyan ne adna kegyelemből vele együtt mindent minékünk? Ki emelhet vádat Isten kiválastottjai ellen? Isten, aki igaságot ad? Ki kárhotat? A Kristus Jéus, aki meghalt, sőt aki feltáámadott, aki Isten jobbján van, aki köben is jár érettünk? Ki szakíthat el minket a Kristus seretetétől?Nyomorúság, vagy sorongatás, üldöés, ínség, mezítelenség, vesedelem vagy kard?
Mint ahogy írva is van: "Érted egész nap ölnek minket, annyiba vesznek, mint vágójuhokat."
Ám mi mindezekben győzteseknél is többek vagyunk azon kerestül, aki minket megszeretett. Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem elkövetkezők, sem hatalmak, sem magasságban, sem mélységben lakók, sem semmi más teremtés sem képes elsakítani minket Isten szeretetétől, melyhez Urunkban, a Kristus Jézusban jutottunk."

Hú! Ámen!!!! Köszönöm Mennyei Atyám, hogy ennyire nagy szerelemmel szeretsz! Ez az egész annyira csodálatos! Köszönöm, hogy így élhetek, hogy tudhatom, hogy győzteseknél is több vagyok benned! Köszönöm, hogy semmi sem szakíthat el a szeretetedtől! Köszönöm, hogy bármilyen rossz szituációban is vagyok benne, bármilyen szomorú dolog is történik velem, te mindent a javamra fordítasz! Köszönöm, hogy Jéus vérérén át igaz embernek látsz, olyannak, aki soha egyetlen vétket sem követett el.
Király vagy Istenem! Magasztallak és hódolok neked! Hallelujah!

(Az idézett szöveg a Rómaikahoz írt levél 8: 28-37-ből van).

Isten áldjon mindenkit, és töltsön be titeket minden pillanatban az Ő Szent Szellemével, örömével és békességével!

Sziasztok!

Csak azt szeretném mondani, hogy Isten csodálatos. Olyan sok arca van, és telve van kegyelemmel. Olyan jó Őt egyre jobban megismerni, meglátni a jóságát, kegyelmét.
Isten kimenti a szorult helyzetéből a nyomorultat! Ezzel kapcsolatban szeretnék megosztani Veletek egy bizonyságot.
Sikerült egy nagyon fontos vizsgám az egyetemen. Ettől a vizsgától függött, hogy maradhatok e az egyetemen. Ahhoz, hogy elmondjam, mennyire sokat jelent ez nekem, néhány előzmény:
Négy éve felvételiztem, német szakra. Az irásbelim és az érettségim is nagyon jól sikerült. De a szóbeli felvételin alig voltam képes beszélni. Erre a felvételiztető tanárok azt mondták, hogy az irásbelim után azt várták egy felüdülés leszek a számukra, de ehelyett egy csalódás voltam, a lényeg nem vagyok való ide. Én sajnos minden negativumot magamra vettem /Élet és halál van a nyelv hatalmában/, és onnantól kezdve állandó félelmet éreztem az egyetemen, azt éreztem, nem vagyok való oda, úgysem megy, nem is érdekel az egész, az egész első két évem egy szenvedés volt. Nagyon nem éreztem jól magam, emellett nagyon szerettem volna elmenni misszióba, imádkoztam, és úgy láttam Isten megengedi, hogy végre halasszak, és elmenjek misszióba. Abba kezdtem el reménykedni, biztos nem is Isten akarata ez az egész, azért szenvedek annyit ott. Az egy év alatt a misszióban rájöttem nagyon sok mindenre, amit most hosszú lenne elmondani, az iskolával kapcsolatban rájöttem, hogy Isten akarja, hogy visszamenjek. Igy hát visszamentem. Rájöttem, hogy korábban állandóan negativan beszéltem a suliról, magamról ilyen téren, és ezen változtatni akartam. Eleinte képtelen voltam pozitiv lenni, úgyhogy egyszerüen csak csöndben maradtam, és nem mondtam negativumot. Egy idő után már képes voltam olykor-olykor pozitiv lenni, és elkezdtem megtalálni a helyemet, és élvezni az egészet. Sikerültek a vizsgáim is jobban, mint eddig. Egy vizsga kivételével. Ezt a vizsgát már első óta próbáltam letenni, de nem sikerült. Ez a vizsga egy elmozdithatatlan falnak tünt a számomra. Biztos voltam, hogy nekem ez soha nem fog menni. Sokszor olyan szinten féltem ettől, és görcsbe voltam, hogy zokogásba törtem ki ott az iskolába emiatt. Pedig általában készültem rá. Most azonban, mivel ez volt az utolsó lehetőség, hogy megpróbáljam, mindenre fel voltam készülve. Úgy éreztem Isten akarata ez az egész, és csak azt éreztem, hogy én mindent elrontottam, hogy mindent elveszitek, és már senki és semmi nincs, amibe kapaszkodhatnék. Fogalmam sincs, mi lesz, csak azt éreztem, hogy Istentől van ez az egyetem. Sokat tanultam rá. És, ami érdekes képtelen voltam imádkozni a vizsgáért. Beszéltem egy drága tesóval erről, és azt mondta, kérjek meg másokat, hogy imádkozzanak ezért, és megtörtént, többen imádkoztak ezért. Áldja meg őket Isten ezért, nagyon! És éreztem, hogy mások hordják ezt a terhet helyettem, és sokkal könnyebb lett. Szombaton a gyüliben imádkozott értem egy vezető, és azt mondta, Isten megsegit, és egy bizonyság lesz ez az egész a gyülekezet előtt. Utána hazamentem, és csak egyedül lettem Istennel, csak csöndben, őszintén, és szavak nélkül mindent elmondtam Neki az egyetemről, az érzéseimről ezzel kapcsolatban, bocsánatot kértem dolgokért, és éreztem, hogy valami áttört!!! Átéltem, hogy én úgysem vagyok képes megcsinálni ezt a vizsgát, de Isten igen, és, hogy bármi is történik, és az Ő KEZÉBEN VAGYOK!
Hétfőn elmentem vizsgázni, nem féltem! Egyik csoporttársammal el kezdtünk bezsélgetni, ő is sokadjára jött, és azt mondta, szerinte azért nem sikerül nekünk ez a vizsga, mert félünk, és nincs önbizalmunk. Pedig tanulunk rá, és képesek vagyunk megcsinálni! Onnantól kezdve a vizsga végéig /négy órás vizsga/ azt mondtam, hogy én most meg fogom csinálni ezt a vizsgát, és kész! Nem érdekel, hogy mit gondolnak rólam, nem fogok izgulni, mégha stresszes is a helyzet, belül Istenben békességem van, sértetlenül sétálhatok oroszlánok és kigyók között. Isten hatalmasabb, mint a világ összes alapvizsgája!
És sikerült!
Isten pecsétje arra nézve, hogy tényleg itt akar látni, jól éreztem, hatalmasabb, mint a vizsgáim, velem van, nem ellenem, segit és képes megmenteni egy elveszett helyzetet. Visszanézve azt látom, nagyon számit, hogy mit gondolunk magunkról és Istenről. Kinek látjuk Őt.
Csak ennyit szerettem volna mondani most igy hirtelen. Bocsánat, ha egy kicsit szükösen fogalmaztam, de a mennyei Atya annyira szerető atya!
Legyél áldott!
Zsuzsi

Képzeljétek ma ezt a levelet kaptam egy olyan kollégámtól, aki totál világi, és ő is tagja annak a 190 embernek, akinek a jutalékát én programozom le. Idézem:

"Drága Barátom!

A jó Isten tartsa meg szokásodat és soha rosszabb ne legyen:))))

Az esti imámba beleveszem nevedet és arra kérem az Istenkét hogy óvja, védje és adjon elegendeő erőt lelkednek a sötétség elleni küzdelemhez!!!!
Ha lehet én nem reklamálnék.

Kende "

Jó lenne minden nap ilyen levélvre bejönni.